Ébresztő, ébresztő... Avagy a medvehagyma titkos élete

Egy zimankós kora hajnali órában simogató rezgések ébresztgettek kitartóan.

- HHmmm..., még egy kicsit, csak egy kicsit hadd maradjak még a puha takaróm alatt! - nyöszörögtem kérlelőn Anyának. De ő határozott volt és nem hagyott tovább az álmok meleg szöttesébe burkolva. Tudtam én éreztem, hogy ez lesz, hogy most sem hagy hagymába gömbölyödve elsorvadni. Na de mégis, még egy kicsit jó lett volna összekucorodva az avar alatt.

Itt az idő, nincs mit tenni, ébreszteni kell az erdőt. Ráérősen vánszorog a tél, de tudja ő is, hogy mielőbb át kell adnia a helyét a tavaszi megújulásnak-duruzsolta csendesen.

Minden úgy kezdődött, hogy álomtól kábultan, duzzogva duzzadni kezdtem, s először hálózsákom repedt szét a vállamon. Ez még nem is olyan rossz, hisz az előző évi lehullott levelek vastagon borították az erdő talaját, így még kellemesen éreztem magam, mikor lassan egyre több életerő áradt szét végtagjaimban is. A föld alatt határozottan sötét van, de védelmező ölelése nem enged elfagyni, s idővel szép lassan kibukkantam a felszínre. Először csak kezeimet érintette a ropogós tavaszi napsütés.

- Ez eddig nem is olyan vészes. - gondoltam magamban, s újra álomba szenderültem. Békés, nyugodt világomból kiszakított az érzés, mikor a fejem áttörte az őt borító száraz levél áradatot.

- Ennek már a fele se tréfa! Végleg elköszönhetek a csendes téli pihenőtől!- sóhajtottam kissé gondterhelten, mely érzést igazából csak lustaságom fonta körém.

Ahogy napról-napra felegyenesedtem, s nőttem túl a leveleimen, tárult elém a számomra legkedvesebb látvány. Zöld testvéreim szintén éppen felébredve lágyan ringatóztak, hol üde világoszöld, hol mélyzöld színben pompázva. Hullámzott az erdő talaja, ahogy forgolódtunk, helyezkedtünk, hogy a nap éltető sugarait megkaparinthassuk. Ezt a képet őrzöm magamban mélyen, ahogy a napok sűrű váltakozásában, állandónak tetsző zöld tenger takarta be a barna kopár hegyoldalt.

Egyik reggel egészen meglepő dolog történt. Pirkadatkor a szokásos látvány helyett porcukorral hintett hajlott hátú, kissé tétova növények ébredeztek.

Anya, mi történt?- fordultam kérdőn Földanyához, aki megnyugtatón suttogta fülembe a hóesés rejtelmeit. - Én még sosem láttam ilyen szikrázó fehér csodát!- ámultam, s erősen keresgéltem az emlékeim között.

Tavaly még csak kis csenevész fekete magocskából dugtam ki a fejem, éltem tiszavirág létem. Vékonyka kis árva hajtásként, egyszerű levelet bontottam, s minden erőmmel védelmező hagymám létrehozásán voltam. Mikor az izzó, párás, meleg erdő már nem kedvezett, átadtam helyem az utánam következő virág rengetegnek. Csendesen visszahúzódtam hálózsákomba, s lelassulva apró, fehér gombócként húzódtam meg Anyácska ölében. Egészen a mostani tavaszi ébredésig ott szundikáltam mélyen a sötét földben, s most, hogy újra felébredtem úgy gondoltam, indul elölről a körforgás.

De ilyet! Ilyet még nem láttam!- áhítozva néztem magam körül a pelyhekkel hintett zöld mackó-testvéreimet. Apró kristályok tapadtak levél kezeimhez, s koronaként veszik körül bimbóba szökkenő száram.

-Álljunk csak meg egy pillanatra! Ez is újdonság!- tapogatom a fuvallatot kihasználva fehéredő üstökömet levél kezeimmel. Bombó...., illetve bimbó- forgatgatom a szavakat. Fejlődésem egy új szakaszába lépett, hiszen tavaly, még nem volt elég erős száram, hogy virág koszorút bonthassak. Ez az újszerű érzés büszkeséggel töltött el, s egészen elvonta figyelmemet, attól a ténytől, hogy még mindig vakítóan világos szőnyeg borítja a tájat, a megszokott zöld helyett. Éreztem, hogy egyre lassabban növekszem, s hideg csípős szélben, nehezen tudjuk tartani lágy szárainkat. Földanya halk dúdolással próbál nyugtatni minket.

-Nem lesz baj, nincs veszély, csak egy kicsit megtorpant a megújjulás. Bár egyre fásultabban, de elő- elő tör még a tél, s emlékeztet mire képes. Azonban tudja, hogy az ideje lejárt, s halványul küzdelme az erdő felett.- erőnket összeszedve hallgattuk a biztató szavakat, s próbáltuk átvészelni a nem várt fagyokat. Hisz minden csodálatom a hókristályoké, melyek lágy könnyedséggel hullnak alá, majd a leggyönyörűbb formákat felvéve, díszítik a tájat. Barátságosan gondoltam a kezeimen megpihenő pihékre, s váratlanul ért, mikor válaszként csillogó cseppként csiklandozva gördültek le a leveleimről. Az idő megenyhült, s a napsugarai pillanatok alatt átváltoztatták tápláló vízcseppé a kristályokat. Mohón oltottuk szomjunkat a szárunk közelében talajba szívódott vízzel. Azonnal felgyorsult újra fejlődésünk, s nemsokára mosolyogva éreztem az oly ismerős hagyma illatot, mely körbelengte az egész hegyoldalt. Hamarosan újra fehér szőnyeg borította az erdő talaján, hisz a bimbókból gyönyörű virágkoszorúk nyíltak, sok-sok apró virággal, s ontották jellegzetes illatukat.

Egyre nagyobb lett a nyüzsgés körülöttünk, bogarak, méhek zengték körbe virágernyőinket, s táplálták magukat, porozták be virágainkat. Nem sokkal ez után, már apró fekete magocskák pottyantak le a földre körénk, s kezdték meg újonc életüket. Így sok új élménnyel, - kissé késve ugyan-, de betartva az élet körforgásának törvényeit, végül végérvényesen felébredtünk.

Írta: Járkovich Andrea